Fény: Zene. A fény egy külön szavam. Nagyon kifejező szó. Fény nélkül nem tudunk élni. A fény utal a legősibb istenségre, a Napistenre, ami közel áll hozzám is, mert én augusztusban születtem, oroszlán vagyok, ami pont napjegy. Rengeteg dalszövegemben megjelenik a fény, és az életem lényege a zene, így a fény és a zene nekem összecseng. Én a zene által, a zenében látom azt a fényt, amit szeretnék az életemben is látni.

Félelem: Kifejező szó a magyarban. Fél-elem. Mintha kifejezetten utalna arra, hogy csak egy fél vagy. A félelemre szokták mondani, hogy az ördög műve. Leblokkolja az embert. Ezáltal levesz az élet valamely szegmenséből.

Zene: Mozart. Amikor a fénnyel kapcsolatban a zenét mondtam, a következő szó Mozart lett volna. Én zenésznek készültem, és persze, sok zeneszerzőt szeretek, de ő valahogy a többi fölé emelkedett. Sokak számára nem elég mély, vagy túl fényes. Nekem zenében Mozart az igazi mélység, illetve még Bach és Bartók.

Kabala: Sok kabalám van. A legjellemzőbb a gyűrűforgatás. Volt egy gyűrű a kisujjamon, amit színpadra menet előtt mindig megforgattam az ujjamon. Napocskák voltak rajta, minden előadáson rajtam volt, aztán egyszer elhagytam, így most helyette a semmit forgatom meg, mielőtt színpadra megyek.

Álom: Egy másik világ. Párhuzamos világ, amelyben szintén élünk. Nem vagyok benne biztos, de valami ezt súgja. Nagyon erősen megélem az álmaimat, és valamiért olyan furcsán vonzanak…

Harag: Nem vagyok haragtartó, gyűlölöm a haragot. Fellobban, aztán pillanatok alatt ki is tombolom. A harag fáraszt, nem visz semmire. Megpróbálok uralkodni rajta, de nem is tudom megtartani, hamar elillan.

Remény: Jövő. Reménység, hogy egyszer, mint zeneszerző ki tudok teljesedni, és ki tudom adni magamból azt, ami bennem van. Ez egy belülről jövő kényszer, és azt érzem, ha ezt nem teszem meg, akkor valami nagy büntetést fogok kapni. Én erre születtem, azt hiszem. Nagyképűen hangzik, de azért születtem, hogy a színpadon és a zenémmel örömet okozzak az embereknek.

Barát: Egy. A barátság egy furcsa játék, nem hiszem, hogy a korát éljük. Persze, nem tudhatjuk, mi volt régen, de azt érzem, hogy az önfeláldozás, a tűzön vízen át a barátért már nem „divat”. Nincs hűség, pedig ezek nagyon fontos dolgok. A barátság akkor mutatkozik meg, amikor nem vagy ott. Amikor ki kell állni érted, amikor el kell mondani a jó tulajdonságaidat. De az emberek sajnos olyanok, hogy három forintért eladják egymást. Emiatt régen sokat szomorkodtam, ma már kevésbé.

Álarc: Az egyetlen barátom álarcot hord. Talán én is. Vannak, akik az érzéseiket és az egész világképüket pont a kiszolgáltatottság miatt próbálják ilyen módon magukban tartani, ezért kialakítanak egy olyan álarcot, ami alkalmasint egy keményebb, vagy kedvesebb embert mutat, hogy a lelküket ne tudják megsebezni. Én nem szívesen hordok álarcot, ezért nagyon sokszor meg is szívom. Ha gyermeki lélekkel állsz oda, akkor könnyen megsérülsz, mert vissza tudnak élni vele. Nyitott szívvel élek, aztán majd meglátjuk, mennyi marad a végére.

Siker: Temesi Ferenc írótól idéznék itt: „A siker veszélyes dolog, mert beleragadsz egy szerepkörbe, és véged van.” Ő úgy kezdi, hogy a kudarc lehet akár egy kedves társ is, aki végigkísér. A sikert tudni kell kezelni. Persze, egy ez borzasztó felemelő dolog, de úgy kell megélni, hogy amit csinálsz, az jó. De az a fajta siker, ami intézménnyé tesz egy embert, már veszélyes, akkor már nem a dolgoddal törődsz, hanem megpróbálsz rájátszani. Nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki, noha igaz, hogy az önbizalom, a szeretet fontosak…

Magány: Alapvetően magányos típus vagyok, és ezzel már meg is barátkoztam. Egyik oldala – ez furcsa dolog – szükséges, és nagyon szeretem, másrészt tudom, hogy hosszú távon öl. Alapvetően nem erre vagyunk beállítva, ez nem természetes állapot. De ettől függetlenül szükség is van rá. Ez egy érdekes kettősség.

Taps: Jó lenne kitalálni helyette valami mást. Gyakran túl hangos. Az benne a furcsa, hogy várom, mert jóleső visszajelzés, de nem tudom tetszik-e, hogy dal-taps-dal-taps. Sokszor úgy érzem, hogy megszakít dolgokat, pedig még esetleg benne maradnál a hangulatban, a gondolatokban. Persze, van egy kellemes ritmusa is, de olykor szeretnék csak csöndet hallani.

Bilincs: A hierarchikus bilincsek nagyon zavarnak. Igazságtalanok. A hierarchia nem igazságos, hiszen emberségre, tudásra kéne alapozódnia. Ha nem így van, akkor lebéklyóz. A másik a pénz. Nem azért, mert gazdagságra vágyom, hanem mert az emberek 99%-nál központi kérdés a pénz utáni mászkálás. Kíváncsi lennék egy olyan világra, ahol nem ez az elsődleges, ahol az emberek gondolatát nem csak ez kötné le. Akinek annyi van, hogy nem kéne már több, annak azért jár csak azon az esze, hogy nehogy elveszítse, akinek nincs, annak azért, hogy legyen. Ezen kívül az egész fizikai létünk is egy bilincs.

Költészet: Maga az élet, a csoda. Gyönyörű szó, ami rengeteg mindent kifejez. A költészet magasztosság, egy könnycsepp, borzongás a hátadon, igazság. Átfogó fogalom számomra, és szeretném majd a zenémet költészettel teljessé tenni. A lét és a nemlét határát feszegeti, mint minden művészet. Van benne valami furcsa, elmúlás-szerű, szomorú szorongás. Még a szép, szerelmes versben is, hiszen minden attól szép, hogy elmúlik.

Maszk: Rosszul tűröm, nem szeretem ha sminkelnek. Zavar, allergiás vagyok rá. Korlátoz, nehezebb játszani, mimikát adni. Sajnos elengedhetetlen, de nem hiszek bennük. A tiszta lelkekben, szemekben, pillanatokban, megállásokban hiszek. Nem hiszem, hogy külsőségeken múlik bármi a színházban vagy az életben. Tudom, hogy sok mindenki él külsőségek közepette, de az ebben az értelemben vett maszk távol áll tőlem.

Erő: Az élet legfontosabb eleme. Legyen elég erőd felismerni a dolgodat, aztán legyen erőd végigcsinálni is. Ahhoz is kell, hogy ezt az erőt végig vidd. Más vonatkozásban ahhoz is kell, hogy végigénekelj egy előadást. Hihetetlen erő kell a színpadi léthez, hogy az olyan legyen, amilyennek mi elképzeljük. Hogy adott érzéseket mindig ki tudj hozni magadból. Az éneklés maga is hatalmas fizikai erőt igényel, amit kérek is nap mint nap a Jóistentől.

Színpad: Szentség. Ez a színpad is, az Operetté. Mindig azon gondolkozom, micsoda hatalmas lények töltötték már be ezt a teret. Még az üres színpadnak is van lüktetése. Amikor véget ér az előadás, akkor is. A nézőtér is lüktet. Furcsa sötét van, de azok a pillanatok mind ott léteznek, pulzálnak, és körbevesznek mindent. Ez is egy másik, párhuzamos világ, kiragadva az életből. Szeretem.

Mélység: Egy előadásban, egy színész játékában tükröződnie kell annak a mélységnek, amit ő az egész életében megél, akár rosszban, akár jóban, és ez a legtöbbször megmutatkozik a színházban. Kell ahhoz, hogy elhihesd egy színésznek, hogy amit mond, az úgy is van.

Harc: Bennünk van, de vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már nem harcból áll az élet, hanem közös építkezésből. Az emberiségnek a sajátja, hogy minden pillanatban harcolunk valamiért. De emellett próbatétel is. Sajnos, mint ahogy nem a barátság korát éljük, a tisztességes harcét sem. A harc alattomossá vált, és ez ellen nem tudsz mit tenni, egyszer csak ott a penge az oldaladban. Ezekben a harcokban olykor kicsit elveszek, néha alul is maradok, de azért megpróbálom megállni a helyemet.

Fekete: Mély. Szeretem a feketét. Jól érzem magam benne, megnyugtat. Erős, intenzív, őszinte. Fehér. A kedvenc színeim. A zongora billentyűi is fekete-fehérek.

Ünnep: Még nem sikerült igazán beleérkeznem. A kötelező ünnepeinket se azzal a boldogsággal élem meg, mint ahogyan kéne. Régebben voltak közösségi ünnepek, főleg vidéken, de mostanára elveszítettük az igazi értéküket. A mostaniakról már azt se tudjuk gyakran, miről szólnak, fogalmunk sincs, hogy mit ünneplünk. Ünnep számomra inkább egy olyan nap, amikor jól sikerül egy előadás, vagy egy olyan nap, amikor történt valami mély, megindító, szép dolog.

Állomás: József Attila. Vasút. Az élet vonala. A bejárt állomásokat, melyek bizonyos korszakokhoz kötődnek, jobban meg kellene figyelnünk, de mindig csak utólag tudjuk, hogy hol is voltunk. „Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz sötétben /”(József Attila: Eszmélet 1933-1934 tele)

Idő: A zenében lévő idő nagyon érdekes. Van benne egy furcsa tempó, amit lehet változtatni. Mintha az idő nem annyi lenne valójában, amennyi. Lehet dallamilag úgy sáfárkodni, hogy kibővítheted. Van benne egy furcsa másodidejűség. A leggyorsabb tempóban játszódó darabban is mindenre van időd, ha ott vagy minden hang mögött. Ha nem, akkor csak rohansz, hajszolod. Ha benne vagy, akkor kitágul az idő.

Hűség: Sajnos ritka, de én hiszek benne, és megpróbálok minden áron hűséges maradni a szeretteimhez. Nem csupán a párkapcsolatról beszélek, hanem általában mindenféle emberi kapcsolatról.

Fehér: A hó tisztasága és szépsége. Ez is összefügg a feketével, a két véglet. Bizonyos kultúrákban a gyász színe, és szerintem szebb gyász-szín, mint a fekete. Jobban kifejezi a túlvilághoz, egy transzcendens léthez való tartozást, legalábbis számomra.

Bűvölet: Színház. Az egész színpadi lét egy bűvölet. Akik ide járnak, azok mind ebben élnek, és ez jó, mert valami teljességet ad, szépséget pótol az életükben – és természetesen a miénkben is.

Szerelem: Voltak nagy csalódásaim, és többször megfogadtam, hogy nem törődöm a szerelemmel, de hála istennek most megint nagyon szerelmes vagyok. A szerelemnek vannak fokozatai, és vannak olyan szerencsés emberek, akiknek megadatik, hogy lángoló szerelemben éljék le az életüket, de ez csak kevesek kiváltsága. Egyrészt mondhatnám, hogy nincs más értelme az életnek, mint a szerelemért élni, másrészt viszont semmi értelme a szerelemért élni.

Nappal: Teljesen éjszakai életet élek, ezért gyakran elvesznek a nappalok, mert van, hogy reggel nyolcig fenn vagyok, írok, zenélek, aztán lefekszem aludni, és mikor felébredek, alig pár óra van hátra a napból, pedig jó lenne kicsit többet megélni belőle.

Játék: Alapvetően gyermeknek érzem magamat, és szerintem ez már nem fog megváltozni. Értek már nagyon kemény ügyek, de van bennem egy naiv, gyermeki lény, aki nem akar felnőni. Latinovits írta, hogy egy színésznek mindig át kell menekítenie valamit a saját gyermekségéből, hogy mindig olyan tisztán tudjon létezni és játszani, ami a színpadi léthez kell. A rácsodálkozás erejétől válik valaki izgalmassá a színpadon. De valahol az egész élet egy játék.

Hazugság: Tele van az életünk hazugságokkal, és néha már nem is biztos, hogy helyesen tudjuk felmérni, melyik kicsi, melyik nagy. Vannak toleranciából, lustaságból elkövetett hazugságok. Ha például magamról hallok ilyeneket, intrikákat, valótlanságokat, nagyon tudnak bántani. Tudom, hogy nem kéne ennyit lamentálni rajtuk, de ilyen vagyok. Ami a saját kis hazugságaimat illeti, próbálom őket minél inkább kiirtani az életemből.

Kihívás: Fontos próbatétel. Amikor valaki olyan dolgot próbál teljesíteni, ami feszegeti a képességeinek határait. Ez visz előre. Az is egyfajta kihívás, hogy minden este kimegyünk, és próbálunk jól teljesíteni.

Mosoly: Apró figyelmesség, kedvesség, ami osztódva szaporodik, és ezekből áll össze egy jó nap, ezért nem is sajnálom osztogatni.

Könny: Nagyon sírós vagyok. Rajzfilmeken is tudok bőgni, de amin a leginkább, az a tehetség. Ha ilyet látok, sírni kezdek. Szentimentális vagyok, de a könnyek amúgy is jót tesznek, tisztítanak. Vannak sajnos olyanok is, amik sose apadnak el, ezekkel nincs mit tenni, ott fénylenek mindig.

Emlék: Édesanyám. Sajnos már nem él. Ő, és azok a szeretteim, akik már elmentek az emlékek számomra. Édesanyámra minden nap szoktam gondolni, ő a legintenzívebb emlékem, sajnos túl fiatalon hagyott itt. Nagyon tehetséges operaénekesnő volt, a hiánya múlhatatlanul fáj.

Köszönöm interjút.

Sík Bernadett